Harag, sértettség és bosszú

Hosszú idő után újra elővettem az írást. Nem volt könnyű dolgom, mert sokszor félbe hagytam a szöveg írását, befejezését. Ennek több oka is van, egyrészt a téma nehézsége, másrészt annak megfogalmazása. Többször is hagytam ki szünetet, ihlet gyűjtéshez, aztán jól megfelejtkeztem róla… A mostani téma amit elővettem, a harag és a hozzá hasonló sértettég és bosszú témája.

 

A harag

A harag egy teljesen hétköznapi érzelem az életünkben és észre vétlenül lehet napjaink része. Meg tudod fogalmazni, hogy miért haragszol vagy haragudtál meg valakire legutóbb? És azt meg tudnád mondani, hogy mikor haragudtak meg rád legutóbb és miért?

Haragszom rád, mert…

Szerintem általánosan egy oka van a haragnak, ez pedig nem más mint, hogy elvárásokat állítunk ember társaink felé amelyekhez aztán ragaszkodunk is (legyen akár személyes vagy társadalmi elvárás)! Meg tudod fogalmazni, hogy mi elvárásaink alapja?

Elvárjuk, hogy:

• … bánjon velünk tisztelettel, mert mi is így teszünk.
• … csináljon meg valamit, mert mi is megtennénk a másikért.
• … ne bántsák az állatokat, mert mi sem tesszük azt.
• … valaki a józan ész szerint cselekedjen, legyen hűséges, felköszönt a szülinapomon vagy csak jussak eszébe újévkor, mert így van rendjén.

 Szóval elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen saját érték rendünket kivetítjük a másikra. Tartsa be ő is ugyanazt.

Magunkkal szemben is állítunk elvárásokat, nem is keveset. S ha nem sikerül ennek megfelelni, társítjuk bűntudattal és már el is kezdhetünk magunkra haragudni. Ez kiváló táptalaja lehet annak, hogy alacsony önértékelésünk legyen vagy félelmek alakuljanak ki bennünk.

Csalódások és a fogság

Az én életemből sem maradhatott ki ennek a megélése. Fiatal felnőttként, tinédzserként, egy kedves ismerősöm, akit nagyon kedveltem, úgy éreztem, hogy közel vagyunk egymáshoz, törődtem vele és viszont. Megfogadta, hogy nem fog dohányozni, mert nem is jó. Aztán egyszer rajta kaptam, mégis megpróbálta letagadni. Hogy azért haragudtam-e jobban, mert elkezdett dohányozni, vagy azért, mert a szemembe hazudott a tények ellenére, már nem tudom eldönteni.

Ezek a megélt helyzetek arra próbálnak meg tanítani, hogy nem történhet minden úgy ahogy mi szeretnénk, ahogy mi elvárjuk. Mindenkinek szabad akarata van, és úgy cselekszik ahogy szerinte, akkor és ott, helyes.

Minden elvárással, amit felállítunk önmagunk vagy embertársaink felé, egyúttal olyan mintha megfosztanánk őt és/vagy magunkat szabadságunktól. Alkotunk egy szabályt, egy keretet, aminek meg kell felelni. Ezzel elzárjuk magunk és mások szabadságát, szabad akaratát. Azzal, hogy magunkra korlátokat teszünk, egyúttal másokat is korlátok alá próbáljuk helyezni, hiszen „Így hegyes“. Csak úgy tudjuk elképzelni a világ azon részét, ahogy azt elképzeltük. Elvárjuk, hogy a világ ilyen legyen. Cimkézünk, hogy ez a „Jó“. Ha jobban bele gondolok, megfelelési kényszerünk alakítja ki bennünk az elvárásainkat. 

Persze mindez csupán egonk szüleménye. A felállított korlátokba ő mindig sikeresen meg tud kapaszkodni, és erőre kapni, mi pedig annál inkább a saját magunk által épített cella mélyén ragadunk. Amennyiben sikerült levetkőznünk másokkal szemben lévő elvárásainkat és elfogadjuk saját hibáinkat, akkor a harag érzése is csökkenni fog. Nekem ez segített.

 

A sértettség

A sértettség nem más, mint a harag egy másik formája. A harag akkor válik sértettséggé, amikor alacsony önbizalommal, vagy arroganciával-büszkeséggel párosul. Akár egyik, akár másik forrt össze a haraggal, jellemzően akkor alakul ki bennünk a sértettség, amikor kifejezetten valami olyasmi történt, aminek mi voltunk a célpontja és kifejezetten támadásnak éljük meg. Ez pedig sért minket, megsérülünk miatta.

Miért?

Alacsony önértékelésnél azért sérülünk, mert a másik rámutat egy „hibánkra”, amit legszívesebben elrejtenénk mindenki elől, még magunk elől is. Akár szándékosan, akár véletlenül emlegette fel ezt valaki, nem szeretnénk, hogy tudjanak erről a hibánkról és mi is legszívesebben elásnánk valahol a kertben, hogy sose kelljen vele szembesülnünk. Nem akarunk róla beszélni és szeretnénk, ha más sem beszélne róla, mert sérti azt a képet, amit magunkról alakítottunk ki. És hogy miért? Azért, hogy lehetőleg ez a kép, ami rólunk kialakult, ne csökkenjen, ne legyen rosszabb. Mert akkor mit fognak rólunk gondolni? Majd nem állnak velünk szóba, vagy kigúnyolnak. Rögtön ugrunk is a feltételezésekbe.

Arroganciával, büszkeséggel párosulva egészen más vezérli ezt. Ekkor is a rólad kialakult képet igyekszel megvédeni, de itt már azért, hogy a rólad kialakult pozitív, makulátlan kép, ne csorbuljon. Itt mindegy, hogy hírhedt vagy híres vagy, igyekszel megvédeni azt, amit elértél. Régi időkben a nemesek körében volt jellemző ez, amikor vérig, vagy halálig tartó párbajokban óvták meg saját „becsületüket”. Vagy beszélhetnénk azokról a gengszterekről, akik példát mutattak, nehogy azt higgyék róluk, hogy túl puhák lettek.

Kellemetlen érzés…

Legutoljára akkor éreztem magam igazán megsértve, amikor egy csapattársam egy ismerősének mutatott be és nem igazán jó képet festett le rólam. Nagyjából olyasmi lehetett, hogy nem vagyok normális. Érdekes volt, mert nem igazán éreztem mellé semmit, de mégis magamra vettem amiatt, mert jó képet akartam magamról mutatni egy új ismerettségben (de legalább döntse el ő maga, ne más mondja meg neki milyen is vagyok). Persze, azt is figyelembe kellett volna vennem, hogy a csapattagom egyébként ezt egy jó dolognak vélte, egy dícséretnek, mert olyan a személyisége. Hogy mennyire sikerült magamról levetkőzni, azt nem tudom pontosan megmondani. Magammal szemben még mindig találok elvárásokat, a hibáimat viszont úgy érzem, elfogadtam. Ugyan az egom el van zárva, időnként megsétáltatják segítőim. S előfordult már, hogy kitört belőle az arrogancia valami kapcsán.

 

A bosszú

Igazán komoly témához értünk! A bosszú nem más, mint amikor sértettségünk és haragunk igazságunkkal, igazság érzetünkkel együtt kezd el dolgozni. Nem tudjuk elviselni a tudatot, hogy valaki megsértett minket. Nem tartjuk igazságosnak azt, ami sérülést okozott nekünk és vissza akarjuk adni. Vagy úgy, hogy ugyanazt érezze a másik, vagy legalább hasonló módon fájdalmas legyen neki.

A Bibliában, az Ószövetségben valahogy úgy volt megfogalmazva, hogy „Fogat fogért, szemet szemért”. Évezredekig ez volt a norma. Sajnos ezt jellemzően megfogadják embertársaink, és valahogy közelebb érzik magukat ehhez a megoldáshoz. Viszont sokkal inkább közelebb kéne érezniük magukat ahhoz amit Jézus mondott az Újszövetségben: „Ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel.” Olyan, mintha ezt a részt sokan nem értenék, vagy figyelmen kívül hagynák.

Ami nekem nagyban segített eleinte megszabadulnom a bosszú érzésétől az a Karma törvénye volt és az az általános törvény, hogy „bármit teszel is, azt háromszorosan kapod vissza az Univerzumtól“. Persze ahhoz, hogy ez tényleg segíteni tudjon, sok minden mást is el kell tudni fogadni. Viszont ez már egy másik történet…

 

Végezetül:

Mindhárom témára remek példa lehet egy nagyon régi amerikai TV sorozat, a Dallas. Még gyerek voltam amikor ment nálunk is a TV-ben, és az egész család nézte. Igaz, akkor még nem úgy néztem rá, hogy ez akár tanulságos is lehet. A két család közötti versengés és harc igazán megmutatja, mennyire elfajulhatnak az ellentétek és az egymáshoz való viszonyunk, ha hagyjuk elhatalmasodni rajtunk.

Még egy dolgot fontosnak érzek megemlíteni. Ez pedig az, hogy megvédhetjük magunkat, ha valaki ellenünk cselekszik. Csak ne hagyjuk, hogy átlóduljunk a ló másik oldalára.

 

Szeretettel, Gergő