Mi az a szerelemben, ami megőrjíti, megvadítja, belelkesíti, sőt elvakítja az embereket? Olyan érzés, mintha repülnél, mintha hirtelen minden egyes pillangó a te gyomrodba költözött volna be, és ott fészkelődne! Velük repülsz, minden szép, minden jó, minden napos, és azt kívánod, el ne múljon.
Ez az, amit mind tudsz a szerelemről. Tudod, mert érzed. Hiszed, mert érzed. És pontosan ez az, ami miatt megtévelyedsz a szerelem ködfelhőjében.
Nem tudod, csak érzed. Elhiszed, ám csupán azért, mert érzed. Ezt tudod, mert ezt szoktad meg. Igen, megszoktad. Hallgass végig, hidd el, megéri!
Mi van a szeretettel? Azzal a szeretettel, amit akkor érzel, amikor ránézel valakire, akit nem is ismersz, akit akkor látsz először, de úgy érzed, jó ránézni. Csak nézni őt. Még sosem láttad, de úgy érzed, ismered valahonnan.
Nem, ez nem szerelem. Ez a lélek. A lélek maga. Isten ajándéka nekünk, hogy tudjuk, ez az, ami összeköt minket. És ez mi?
Ez, barátom, a szeretet.
A szerelmet, mint olyan érzést, ami évszázadok óta megkisért és elrepít minket a valóság talajáról, lehet definiálni, és lehet értelmezni is. Felcsapjuk az értelmező szótárt vagy ma már az internetet inkább (ez pedig egy külön fejezet lesz), és benne van. Leírva egy definícióval, hogy a szerelem kémia. Egy kémiai folyamat. Szeretjük. Szerelmesek képesek vagyunk lenni a szerelem érzésébe magába, mert olyan jó és felemelő! Magasztosnak érezzük, mert jó gondolni valakire, akit szerethetünk, és aki, jó esetben, viszont szeret bennünket.
De a szeretet… A szeretetnek nincsen tudományos leírása. Nem lehet megfogalmazni, bár ezt is több gondolkodó bölcs próbálta már szavakba önteni és megértetni a világgal. Vagy azért, mert azt mondták neki, tegyen így, vagy pedig, mert – és reméljük, ez utóbbi egyre többször lehet így a világban – megélték. És megélik, a hétköznapjaikban.
Szeretni: egy lélegzet. Egy ima. Egy csend. Egy tekintet. Egy mosoly. Egy olyan szívdobbanás, amely örökké tart, mintha időtlen lenne.
Nos, én is erre teszek kísérletet. Elmondani, milyen a szeretet.
Nem lehet kérni, csak adni. Nem lehet erőből vagy kizsarolva, csak úgy, adni lehet. Ha kéred, nem azt kapod, hanem egy nyakéket vagy egy drága gyöngysort, ami elvakít a csillogásával. Egy ruhát, ami sok pénzbe került, és addig hordod, ameddig lefeslik a bőrödről.
A szeretet nem ilyen. Tényleg nem kér, csak ad. Nem érez, inkább tud. Tudja, hogy hol van, tudja, mit, kit lát. Kint és bent is ugyanazt éli. A csendet. A legnagyobb ágyúgolyó lövege mellett is él és tartja magát. Mert bent van. Nem eshet baja, csak fejlődhet.
Az egyetlen dolog, amit, ha adsz, csak akkor érzed viszont, mert beáramlik hozzád. Vissza hozzád. Csak akkor tudsz szeretetet érezni, ha már megadtad másnak is. Akkor tudod, mit veszíthetsz, ha nem adod, és nem érted, miért nem kapod vissza.
A háború alatt nem volt mit enni. Rájöttünk, hogy sárral is lehet kenyeret gyúrni, és hogy egy szem eper csak az az álom, ami éppen nem a földön terem. Mégis álmodtunk. Eper… sokan nem is láttunk még olyat, csak valaki mesélte, amikor hazajött Indiából.
Mi a szorosban gubbasztva, egymás hátának dőlve, hogy felfogjuk a szelet és a hideget, melegítve egymást, megéreztünk valamit, minden éhségünk közepette, valami olyat, amiről akkor azt sem tudtuk, mi lehet.
A szemben lévő árokból egy koszos, piszkos ruhájú, de kedves és mosolygós arcú alakot vettünk észre. Vékony volt, szikár, magas, mintha egy fa szúrós ágai indultak volna felénk. Azt hittük, látomás csak, az éhség és a kimerültség teszi velünk. De az alak csak jött. Közelebb és közelebb. Hideg volt, és szinte minden szavát elfújta a tomboló szél az árnynak, ám ő jött minduntalan, mígnem rájöttünk, hogy tényleg ott van.
A kezében egy kenyér volt! Egy egész kenyeret nyújtott mifelénk! El tudod ezt képzelni? Egy hét teljes koplalás és megvonás, fázás, megfagyás után, egyszer csak ott terem valaki, és átnyújt egy egész kenyeret, ami még meleg volt!
A már elkékült és merev ujjaival a társam, István, alig tudta megfogni, de minden erejét összeszedve végül sikerült. Elvette a cipót az alaktól. Olyan volt, mintha ott, akkor minden zaj megszűnt volna, mintha megszűnt volna a fagyos hideg is. Nem fáztunk, nem fájt a fülünk a hangos csatáktól, az üvöltésektől sem. Nem volt semmi, csak a csend, és egy olyan béke, ami akkor végtelennek tűnt. Néztük őt, és néztük a kenyeret. Az alaknak a por mögött kezdett egyre tisztábban látszódni az arca. Ismerősnek tűnt, mintha már láttuk volna őt valahol, nagyon régen, mintha mindig is ismertük volna.
Azt mondta nekünk, miközben a kezét nyújtotta felénk: – Hamarosan mind velem lesztek. Jézus vagyok, és úgy ismerlek titeket, mint örök gyermekeket. Egyetek, mielőtt eljön a ti időtök megpihenni. Mindig játszani fogtok, és emlékezni hamarosan mindenre, amit tettetek. Szeretlek titeket.
Dermedten álltunk Istvánnal egymás mellett. Ha nem mondta volna, hogy ő is ugyanazt látta és hallotta, mint én, akkor biztosan azt hiszem, megőrültem és már hallucinálok. De nem így volt, István is hallotta, és ugyanazt hallotta, amit én.
Azóta ötven év telt el. A háború fáj, de már csak akkor, ha kérdeznek róla. Jézus emléke örökké megszépítette azokat a napokat is, amikor azt hittük, az az árok lesz életünk temetője. Istvánt nem sokkal a halála után megkérdeztem, mire emlékszik vissza legszívesebben ebből a korból. Azt válaszolta: – Isten kenyerére, fiam. Isten melege mindig elkísér engem. Ő értette meg velünk a szeretet valóságát, és azt, hogyan tudtalak igazán szeretni. Hogy amit éreztem feléd, a világ felé, az ágyúk felé, az elpusztult virágok felé, a szél felé, az volt a szeretet maga. Nem tudtam, de most már bármerre is megyek Isten országában, mindenhová viszem magammal. Ezért nem kell sírnotok, amikor tova kelek innen. Mert akkor te is láttad azt, amit én, és látták a többiek is, akik akkor elesni akartak már. Élünk, és ez mindig így marad. Ezt vesztettük el ott, az árokban fekve, és ezt kaptuk vissza az mi Urunktól. – Akkor is hinnél benne, ha csak te láttad volna, apám? Akkor is, ha senki sem hinne neked?
Elmosolyodott és ennyit mondott csupán: – A szeretetet nem látnod kell kívül, hanem először is megélned belül. Ezt kaptuk mi ott. – Igazad van. Bocsásd meg a kételkedésem.
A szeretet az, ami minden csendben ott van. És ehhez idő kell. Mindig rohantunk. Bevásárolni, a gyerekekért a kórházba vagy éppen az iskolába, vagy rohantunk a munkába. A lábam fél év után is megállásra kényszerített, mert még akkor is csak ülni tudtam vele. Hát nem rohantam tovább. Időm az volt bőven. És lassan, de megértettem, ez az idő szerepe. Csakis ez.
Állj meg szeretni, állj meg adni. Ne várd meg, amíg az Atya rákényszerít, mert emberként akkor már csak a fájdalom taníthat meg rá. Valamiért így működünk. A szenvedés útján tanulunk. De akkor, ott fekve és lapulva a sár mélyében, fázva, megtanultam hinni és élni. Ekkor megértettem, hogy mit jelent a mondás: úgy kellett, mint egy falat kenyér. S mikor még ez után is elbizonytalanodtam, István megerősített és visszahozott hinni. Hát igen, tényleg annyira kellettek a szavai, mint egy falat kenyér.
Azóta eltelt még ötven év. Emberi mértékkel ez talán nagyon sok, ám innen nézve olyan, mint egy pillantás. – Élek, és ez mindig így marad.
István már akkor tudta, és sosem feledte el. Már én is tudom.
A szeretet sosem múlik el. Sosem vész el. Nem mindig a legelőkelőbb, a legfényesebb formában jelenik meg, hiszen akkor talán észre sem vennénk. A jóban nehezebben látjuk meg. A kenyérrel együtt az Úr hálát is hozott nekünk akkor. Megbékélést. Szeretetet. A hála az, ami mindig segít nekünk visszatérni a szeretet állapotába, a jelenbe, és velünk marad, ha vigyázunk rá.
Istennek legyen hála.
Ámen.
Gabica
