Talán emlékeztek még, hogy nem olyan régen a félelemről és az aggódásról írtam. Nem véletlenül vettem elő most ezt a témát, mert bizony össze függ és bizonyos értelemben rokonok eheti témámmal. Remélem hogy még élesebben van emlékeidben ez a kapcsolódó téma. A megfelelni akarásról fogok most elmélkedni és gondolataimat a témában átrágni és körül járni.
A berögződés
A mai gyerekek és felnőttek életét láthatatlanul szövi be ez a viselkedés. Hogy mire is gondolok? Az emberek észre vétlenül kezdik el kondicionálni saját gyermekeiket azzal, hogy elvárnak dolgokat tőlük. Legyen jó gyerek, ne sírjon, tanuljon sokat és hozzon jó jegyeket, vigyázzon a ruhájára, és még hosszan sorolhatnám. Rosszabb esetben ezt a szülő megfejeli még azzal is, hogy a gyermek büntetést kap, ha gyermeke nem váltja be a szülő elvárásait, jobbik esetben „csupán” a gyermek kezdi el feltételezni, hogy büntetést kap.
Az ilyen és effajta viselkedés és tapasztalatok kapcsán kialakul bennünk egy megfelelni akarás, egy kényszer, amit általában nem is ismerünk fel mert hiányzik hozzá a megfelelő szintű tudatosság. Nem ismerjük fel annak tényét, hogy tulajdonképpen önmagunkat tesszük rabságba és rakjuk saját lábainkra a láncokat.
Ahogy felnövünk, a minket ért események és az abból leszűrt tapasztalatok kialakítják a személyiségünket. Ez nem más, mint szerepek amelyeket eljátszunk annak fényében, hogy milyen elvárások alakultak ki személyünk körül. Legyél jó gyerek, legyél jó házastárs, legyél jó szülő, legyél jó barát, legyél jó munkatárs vagy munkás. A szerepek mögött elvárások vannak, hogyan kéne viselkednünk az ismerőseink, rokonaink felé. Mi pedig szépen, nevelésünknek megfelelve teljesítjük azokat. A viselkedés elkísér minket gyerek korunk után is, csak más megközelítésben.
Szükségünk van minderre? Arra, hogy rabként éljük a saját életünket mikor szabadok is lehetnénk?
Mi a megfelelni akarás forrása?
Egyértelműen a félelem az egyik. Félelem attól, hogy nem fognak minket szeretni (bizonyos esetekben megbecsülni, de ez is a szeretet egy formája). Valós tapasztalatok, vagy feltételezések miatt elhisszük, hogy csak akkor szeretnek minket, ha megfelelünk a felénk támasztott elvárásoknak. Valóban így van ez? Milyen szeretet az, ha elvárásokat teszek mögé? Valóban szeretem-e a másikat, ha elvárok cserébe valamit? Akárki akármit is mond, az igazi szeretet, csak a feltétel nélküli szeretet lehet. Amikor nincs különösebb okod rá, hogy szeresd a másikat, csak megteszed mert létezik az illető.
Egy másik forrás lehet az önbizalom hiánya (ezzel később részletesebben is foglalkozom majd) ami bizonyos értelemben arról szól, hogy nem szereted önmagad. Mivel nem szereted önmagad, ezért kívülről keresel megerősítést, hogy szerethető vagy amit csak a feléd benyújtott elvárások teljesítésekor kapsz meg. Úgy érzem, hogy általában ez a kettő összefügg és kéz a kézben járnak, egymást erősítve, hogy végül mindig vissza térj ahhoz, hogy teljesítsd mások elvárásait.
Önmagadnak való megfelelési vágy
Akármilyen furcsa is, sokszor magunknak állítunk fel a legtöbb megfelelési vágyat vagy kényszert. Ez bizonyos mértékig egészséges is lehet, hiszen az olimpiai sportolóink sehol nem lennének, ha nem így lenne. Mégis, vannak egészségtelen megjelenései, mint például amikor többet várunk el magunktól, mint amire képesek lennénk. Amikor meg nem sikerül valami, akkor jön az önhibáztatás és marcangolás. Az olimpikonoknak sem sikerült minden elsőre, ők sem jutottak el oda ahol most tartanak rövid idő alatt. Csak kitartóak voltak és nem hagyták abba, miközben a kudarcokból inkább építkeztek, mint leépítették volna önmagukat.
Még én is
Aki ismer, tudja rólam, hogy önmagam felé nagy elvárásokat építettem fel, ami talán már iskolában elkezdődött. Alsó tagozatosként osztályomban és valamennyire az évfolyamomban érződött az, hogy a fiúk között kitűntem intelligenciámmal. Nem kellett magolnom, ragadt rám mindaz amit az órán felszedtem magamra. Dolgozatokat könnyen ötössel zártam, és mivel mindig én voltam a „jó gyerek”, tanáraim kivétel nélkül kedveltek. Édesanyámon is éreztem, hogy örül a jó jegyeknek. Ha kevésbé vagyok lusta, akkor testnevelést kivéve mindig kitűnő lehettem volna. Tanáraim ezt látva megpróbáltak versenyre is elvinni, igaz az első megpróbáltatáson még túljutottam, utána már nem volt elég amit a következő körben teljesítettem. Tanárom kicsit csalódott volt, de nem törődtem vele. Az első kör még érdekes volt, a másodikat már inkább tehernek éreztem.
Viszont az évek alatt kialakulhatott bennem egyfajta olyan gondolkodás, hogy: „Többet és jobban tudom mint a többiek, ezért példát kell mutatnom.” Ez életem minden területére kivetült. Talán ebből ered az is, hogy mindent tökéletesre akarok megcsinálni, már az első próbálkozásnál.
Hogyan tudod mindezt elengedni?
Ez egy hosszabb folyamat lehet, amiben nagyban segít, ha leteszed a félelmeidet. Mivel kéz a kézben járnak, egyszerre fog menni a két folyamat. Ha sikerül elfogadnod és feltétel nélkül szeretned magad, akkor megint közelebb kerültél ennek elengedéséhez. Ez szintén egy hosszabb folyamat lehet, hiszen oly sok minden hiányát érezheted magadban, ezek nélkül önmagad elfogadásával sem vagy kibékülve. Mégis, szükséges ahhoz, hogy önmagadat szeretni tudd feltételek nélkül.
Jelenleg nem tudok segítő gondolatokat súgni. Úgy érzem, hogy bennem ez fokozatosan fogy vagy fogyott el olyan életesemények és tapasztalatok révén amikor egyszerűen csak bevettem a „leszarom” tablettát és azóta is érzem áldásos hatását. Ezek leginkább a munkahelyemről érkeztek. Úgy alakult karrierem, hogy szerettem amit csináltam és folyamatosan kerestem az újat. Kis vezető is lettem egy idő után pont a megszerzett technikai tudás miatt. Aztán egy idő után annyi munkám lett, hogy nem tudtam megfelelni a felém valós vagy valósnak hitt elvárásoknak és határidőknek és így kerestem másik csapatot. Az új csapatban végül hasonló történt, annyival kiegészítve hogy a munkáltatóm nem honorálta semmilyen módon azt amit elértem/elértünk. Annak ellenére, hogy egy ideig még bírtuk teljesíteni amit kellett, vagyis megfeleltünk az elvárásoknak. A folyamat végén valamiért mégsem kaptam meg azt a „szeretetet” amit cserébe elvártam volna egy fizetés emelés formájában. Ez elég lelombozó volt és ahhoz vezetett, hogy ne teperjek annyira.
Végezetül egy kérdéssel folytatnám a gondolatot, hogyan is tudod ezt letenni.
Továbbra is megpróbálsz megfelelni a feléd intézett elvárásoknak feltételezve azt, hogy megkapod cserébe azt amit te szeretnél cserébe vagy megelőzöd azt, hogy hoppon maradsz fáradozásaid ellenére és végre nemet mondasz, lerázva önmagad béklyóit? Ne akarj mindenkinek megfelelni, különben sosem leszel igazán boldog!
Szeretettel, Gergő
