A félelem és az aggódás az egyik legalapvetőbb, emberi érzelem. Milliárdok életében lehet jelen különböző formában. Félhetünk valamitől vagy valakitől, de leginkább az ehhez csatolt valamilyen eseménytől. Például, félek hogy egy hangos és agresszív kutya megharap, mert az fájni fog. Ismerős?
Akadhatnak ugyan olyan félelmek is, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, gondolok itt a fóbiákra (mondom ezt úgy, hogy ezekről nem sok ismeretem van), de annak is meg van a spirituális értelemben vett magyarázata. Ezekre most nem térek ki.
A fenti egyszerű példából talán könnyen látható az, hogy a félelem és az aggódás valami olyan eseményre vonatkozik amely még meg sem történt. Olyan képeket vetítenek elénk, amelyek érzelmeket váltanak ki belőlünk a „Mi lenne, ha megtörténne?” gondolata miatt. Feltételezünk, rémképeket látunk. S erre valahogy nagyon könnyen rá tud állni mindenki gondolata…
A fenti példánál maradva, aki egy kicsit is ismeri a kutyákat az tudja, hogy egy hangos vagy ugatós kutya nem harap. Azért ugat, mert ő maga is fél és jelez, ne közeledj. A hangos ugatás miatt feltételezzük, hogy az a kutya agresszív is, így elkezdünk félni, hogy megharaphat a közelünkben lévő állat.
Tinédzserként velem is megtörtént ez a helyzet. Nagybátyámnak volt egy apró termetű, keverék kutyája. Amikor meglátogattam őket, a kutyus mindig megugatott, körbe rohangált, vicsorgott és morgott. Elég ijesztő volt. Viszont akkor sem voltam kis termetű, a családomban akkor is én voltam a legmagasabb mostani ismereteim szerint. Kívülállónak ez komikus helyzet lehetett, ahogy az apró kutyus körbe rohangál, morog, vicsorog, a nagy mamlasz meg összezörren, mint a nyárfalevél.
Ezt megelégelve, nagybátyám csak annyit mondott. „Ha annyira pimasz, hogy megkap, rúgd meg. Egyből megtanulja, hogy ki a nagyobb.” Hál’ Istennek, ez sosem következett be. Sem ő nem bántott engem, se én őt. Viszont ez a tanács adott olyan önbizalmat, hogy egyre kevésbé izgatott, mit vagy kit ugat körbe az eb. Magabiztosabb voltam a közelében és egy idő után, békén is hagyott. Ha félünk vagy izgulunk, azt az állatok megérzik és még magabiztosabban mutathatják ki agressziójukat.
Mi történik akkor amikor félünk vagy aggódunk?
Azon túl, hogy beindulnak bizonyos biológiai folyamatok a testben bizony elég sok minden. Ha teret engedünk ennek az érzelemnek, akkor további rémképeket gyárthatunk és egyre mélyebbre esünk a félelem által keltett verembe.
A fél-elem egy olyan állapot aminek már a szavában is benne van, hogy nem vagyunk egészek. Elveszítjük az uralmat magunk és a gondolataink felett és mivel elég erősen része a negatív gondolkodásnak, lecsökkentjük vele energia és rezgésszintünket. Ezekről majd egy másik írásomban részletesebben is szeretnék írni.
Mivel figyelmünket elviszi a meg nem történt jövőbe és ott is ragad, nem tudunk azzal foglalkozni, hogyan is oldjuk meg az előttünk álló helyzetet. Persze helyzettől függ, hogy cselekednünk kell-e ebben az esetben. A feltételezésünknek nem kell megtörténnie, elkerülhető!
A dalai láma egyszer azt mondta, hogy „Ha van valamilyen problémám amit meg tudok oldani, akkor miért aggódnék? Igaz? Ha meg van valami problémám amit nem tudok megoldani, akkor meg szintén, miért aggódnék? Nem igaz? ” Nem tudok vele mit csinálni, akkor is meg fog történni, ha aggódom miatta és akkor is, ha nem. Akkor már inkább nem aggódom miatta és ezzel nem rontom saját közérzetemet.
Ugyanezt rá lehet olvasni a félelemre is. Ha még nem történt meg valami, akkor miért féljek tőle? Igaz? Ha meg már megtörtént valami, akkor igazán nincs miért félnem tőle? Nem igaz?
Mit tehetek azért, hogy fel se merüljön bennem a félelem?
Talán a legegyszerűbb, hogy egyszerűen nem gondolsz rá. Lehet, hogy elsőre nehezen fog menni, de meg lehet csinálni kellő gyakorlással. Egy buddhista szerzetes is ember, még sem jellemző rájuk a félelem. Ők gyerek koruktól fogva azon dolgoznak, hogy tudatosabbak legyenek. Ennek segítségével irányítani tudják gondolataikat és érzéseiket. Persze ez nem érzéketlenséget jelent, csupán azt, hogy jobban tudnak a jelenben élni, figyelmük nem csapong olyan dolgokra amikre nem érdemes figyelni akkor és ott, így félni sincs okuk, hiszen a félelem egy olyan valamit takar ami még nem történt meg, és így a jövőben, képzeletként létezik.
Talán a legfontosabb módszer a hit. Egyszerűen elhiszed, hogy minden rendben lesz. Ha még csak most kezdted a spirituális utadat, akkor itt lehet, hogy ezernyi dolog jut eszedbe, hogy ez miért baromság. Viszont ez az igazság. Ha van hited, akkor fel sem merül benned az amitől félsz, de legalábbis könnyen el tudod hessegetni magadtól a gondolatot és össze tudod szedni magad.
Ez nem azt jelenti, hogy irány a templom. Attól, hogy templomba jársz és miséket hallgatsz, még nem lesz hited! Ez egy hosszú út amivel lényegében megtanulsz bízni Istenben, hogy gondoskodik rólad minden helyzetben. Az út alatt megtanulod meglátni gondoskodását is, amellyel tovább tudod mélyíteni hitedet. A madárka aki reggel olyan szépen énekel sem aggódik vagy fél, hogy nem talál kukacot aznap. Bízik az Isteni gondoskodásról és hogy oda vezeti őt, ahol lesz bőven kukac.
Talán nem mondok ismeretlent, ha azt állítom, hogy a legnagyobb hősökben is van félelem. Csak félre vagy le tudták tenni azt, és elfogadták azt aminek meg kell történnie. Ilyen volt Jézus is. A Passió című filmben bemutatták küzdelmét a félelmeivel, pontosan tudta, hogy mi fog vele történni. Ennek ellenére nem kerülte el, hanem bele ment a közepébe és győztesen jött ki belőle. Letette a félelmét, és megtette amit meg kellett cselekednie életében, azt amiért leszületett.
Bár nekünk nem kell olyan nagy tetteket végre hajtani, mint Jézusnak, történhetnek velünk olyan helyzetek amelyek hasonló félelemmel járnak. Ha elkerüljük azt ami félelemmel tölt el, később vissza tér. Ha bele megyünk, mi is hősökké válhatunk. Ha másé nem, önmagunk hősei. S ez egy igazán felszabadító érzés, átélni azt, hogy félelmünk nincs többé!
Higgyél magadban, Istenben és a képességeidben, mert mindent akkor küld az életedbe Isten, amikor képes vagy vele megbirkózni, s ne foglalkozz azokkal a mondatokkal, ami úgy kezdődik, hogy „Mi történne, ha…”
Szeretettel, Gergő
